Minden évben, valamikor novemberben elérkezik a pillanat, amikor először érzem a csontjaimban is a hideget. Nem tudom tovább titkolni magam előtt, hogy körülöttem több a szürke, mint minden más szín. A reggelek szottyosak és borzasztó korán sötétedik. A kettő között meg a fenyegetőn közeledő évvégéig még elvégzendő feladatok tornyosulnak fenyegetőn fölém. És akkor a fejemben váratlanul felharsan a My Favourite Things (A kedvenc dolgaim) a Muzsika hangja című musicalből. Ilyenkor napokig üldöz és arra kényszerít, hogy mindenféle feldolgozásban hallgassam meg. Szolgalelkűn engedelmeskedem, de mindhiába. A legváratlanabb pillanatokban lesből rámtámad és könyörtelenül csiklandoz.
Például ott állok a boltban, körülöttem mindenki panaszkodik. Hogy mindjárt tél van és milyen hihetetlenül megdrágult minden. Én meg? Bambán vigyorogva állok a tejespult előtt, szórakozottan babrálva a trappista sajt árcetlijét. Magamban halkan dúdolgatok. Kínos, na.
Egy darabig türelemmel viselem, aztán beadom a derekam: jól van, értem, mit akarsz. Te nyertél, akkor most szépen sorra veszem, hogy mik a kedvenc dolgaim. Tessék, itt egy lista:
- a befőttesüveg a kőfal tetején, amiben a nyár vége óta érlelődik a hatéves egyik kísérlete (azt hiszem, csiganyál és a hajszálam ázik valami olajos, citromos lében, remélve, hogy kombinált DNS-ünkből valami korszakalkotó új faj bukkan fel belőle…)
- a fémlétra az uszodai medence szélén – soha nem használom, de olyan megnyugtató, hogy ott van
- a völgyben elszáguldó emeletes vonat fénye a korán lehulló sötétségben
- az ablakom alatt elterülő táj tiszta időben – gyönyörű!
- az ablakom alatt elterülő táj ködben – azt képzelek mögé, amit csak akarok (a héten már volt vízesés, óceánpart meg csipkés tetejű hegyvonulat)
- az autó lámpájának fényében felsejlő mélán rágcsáló szarvas körvonalai a hegyi út mentén
- a sár a gumicsizmámon, amikor hazaérkezünk a pu erh illatú őszi erdőből
- a kötőtű kalandos útja az első szemeket babrálgató gyerekkézből az ágy felett átreptetve az előszoba padlójáig, majd némi elkeseredés után újra a gyerek kezébe visszabújva (mert csakazértis újra megpróbálja)
- a 100 angolul, amit pont akkor énekel ki szótagolva a kicsi, amikor reggel átlépjük az ovi küszöbét (az 1 akkor volt, amikor elindultunk otthonról)
- a pamutkesztyűm, amire egy csimpánz portréja van rányomva
- a zöld teám illata
- az őrölt kurkuma öregsárga színe
- a pillanat, amikor a fejem landol a párnán, és azonnal a puha töltetnél mélyebbre süppedek az álomban
- a kezem után tapogatozó kéz a lepedőn
- a sötét árny hajnali kettőkor az ágy lábánál, amelyik vékony hangon engem szólít (‘Anya, szippantsd ki az orrooooom!’)
- a 35-ös paplanmeleg tappancs, amit munkaköri kötelességem minden reggel úgy éberre simogatni, hogy közben véletlenül se csiklandozzam meg
- a telefonom kijelzőjén megjelenő ‘Otthon’ felirat
Folytatnám még, de épp most találtam egy olyan feldolgozást, amit még nem ismerek. Szóval, mennem kell. Szép napot!